Hui, hui, Berengarus rohassza el a beled – mondta a csapzott harcos, s ezzel bizonyságát adta annak, hogy tudja Tipeg jelszavát. A sánta kutya erjesztett kancatejet öntött a halálfáradt spion bödönjébe, s azonnal színem elé löködte a Sas-vidékről érkezett hírvivőt.

– Megölték Levedit – mondta lihegve a magát Kabri néven szólíttató csapzott, s előadta hátborzongató történetét. – Ősi szokás szerint végeztek vele – mondta, s teletömte szikkadt gyomrát sültjeinkkel –, átszúrták a torkát, de előtte beetették. Azt játszották, hogy a gombócot kell tőrrel eltalálni. Hét szúrást kapott az öreg, s mind a besék miatti vereség miatt adták neki.

– Mik voltak az utolsó szavai? – tettem föl a kérdést, miközben sejtettem, hogy fő bűne valójában az volt, hogy a besék le tudták kaszabolni a Hetumogert. Köztük Árpád és Taksony nagypofájú vezéreinek népét, akik mind otthagyták a fogukat a csatamezőn. S riadt mongol lovaikkal együtt véreztek el, csak azért, mert a a fiatal Árpád nem volt hajlandó a besnyékkel megbékélni.

– Azt sóhajtotta – mondta Kabri –, hogy elhagyta a legfőbb Öregecske, s ő maga kérte a vasat, hogy újra vadászhasson őseivel a Fényes Úton. Tudta, hogy a vereségért őt, és csakis őt fogják hibáztatni, a fiatal és pökhendi vezérek nyilván nem hozzák magukkal a vlachok földjére.

– Szóval bűnbakot találtak – mondtam halkan, s azt tudakoltam, mik a tervek, hová tartanak a fölkapaszkodott Árpádék, veszélybe kerülhet-e az életünk.

– Mennének délnek a Duna-völgybe, de Simeon útjukat állja. Kibékült Bizánccal, s minden reggel azon imádkozik, hogy még egyszer a hetek koponyájából ihasson. Szambat felé nincs menet, ott eljátszották a becsületüket, félnek a rusztól, nem akarják erejüket megosztani. Sokkal jobban izgatja őket Arnulf, meg a Fönti Hegy, melyen most a morvák terpeszkednek. Cselt szimatoltam, de észrevették, s elkezdtek utánam kémkedni. Jobbnak láttam kereket oldani.

– Nem jó nekünk ez a búvóhely – jegyezte meg Tipeg, s kezdett úgy berúgni, hogy kínjában beleharapott a kancatejes tökbe. – Erre fognak jönni, mi meg, marhák – s itt szembenézett velem – fölkínáljuk magunkat prédának. Menjünk, uram, amíg lehet, mert a csürhe itt fog átvonulni.

– Mennyien lehetnek? – intéztem újabb kérdést Kabrinak, s közben egy sült malac lábával úgy fejbevágtam a kutyát, hogy kiterülve folydogálni kezdett a vér az orrán.

– Ezer van egy kupacban, vannak köztük úzok, karlukok, Bleda és Etel fekete fattyai, kabarok, viking hóhérok meg ruszok, ravasz ujgur tolvajok, szikolyok meg Simeontól elpártoló bolgárok, vlachok, s azok a longobárd kutyák, akik megszimatolták, hogy Árpád összerabolt kincseiből részesülhetnek.

– S hány ilyen ezres csomó kelhet útra?

– Hetven-nyolcvan. Vagy talán száz.

– S ki parancsol nekik valójában?

– A tarjánok döntenek mindenben. Ennek lényege, hogy Árpád szava szent. Mindenre az a válaszuk, hogy őket választotta a sztyeppe, az a felhatalmazásuk, hogy átvigyék a népet a hegyen.

– Hm, a hegy. Csak ez lehet itt, ahol mi is vagyunk – nyugtáztam, s magam is kortyolgatni kezdtem a málét, melytől Tipeg estéről estére felborul. – De hova akarnak ezek menni valójában?

– Kihallgattam egyszer a suttogó Tühtümöt. Nem érdekli ezeket más, csak a zsákmány. A limesen belülre akarnak menni, le a tenger felé, hol - azt képzelik - kupacokban áll az arany. A legelők itt vannak a Tisza mellett végig. Innen fordulnának délnek. De persze úgy, hogy a frankokkal álnok bőrre róják: béke lesz köztük ezer éven át. De ezt úgyis megszegik, amikor a kedvük tartja.

– S mi lesz a sóval, melyből oly jól megéltünk hosszú időn át?

– Valami más után kell nézni – mondta Kabri, s összeesett a fáradtságtól.

Mennünk kell hát innen is, motyogtam magam elé a nagy kabar éjszakában, s az Isten veled, Etilkuzu kezdetű dalt dudorásztam. Menni, futni ezek elől mindig! Mert jönnek hui-hui kiáltásokkal, hogy ősi szokás szerint leöljék a falvakban a némbereket s a kölyköket. Fél, retteg tőlük a fél világ, pedig egymás ellen mindig kijátszhatók. Csak persze nagyon nehéz a bizalmukba férkőzni.

– Indulunk! – ordítottam reggel, s a kumisztól még mindig bűzlő Tipeget rugdostam. – Hozd a szamarakat, barom! Vagy itt döglünk mindahányan.

– Döntöttél-e, uram, hová futunk? – nyögött ez az én zsebsámánom, aki Réhez, öreg istenünkhöz fohászkodva issza le magát mindig a sárga földig.

– Megyünk, fiam, az Ennsen túlra. Ahogy a piperkőc Hanzi mondaná: Ober Enns.

– Ne kínozz, főnök – nyögött Tipeg, s dühöngve mondta, teli van a töke az örökös futással, nem akar menni az Óperencián túlra…

*

Összes rovás itt

* Az Óperenciás tengeren túl motívum eredetére Sándor Klára hívja fel a figyelmet a Nyelvrokonság és hunhagyomány című könyvében - A Magyarok bejövetele, amelyet a szerző a galamus.hu-n közölt, itt érhető el

"Ezek most mind hunok, s valamennyi íjfeszítő nép egyesült."

Node Főnök, hova a búbánatba megyünk ennyi ideje? - kérdezte hű sámánom, aki örökké zabálni és nyelni akart, de ez a hűvös évszak beköszöntével egyre macerásabb lett. - És miért van itt ez a sok rohadt hegy? Csak nem akarsz átmászni rajtuk, drága ember?!

- Ne aggódj, sánta kutya - feleltem úgy, hogy magam sem tudtam, merre járunk -, lesz itt valahol egy hézag, ott átbújunk, de meg nem állhatunk, nyomunkban a hetumoger. S ha észreveszik, hogy még élünk, pláne hogy mi állunk veszteségeik mögött, azon nyomban belefőznek bennünket a kancatejbe.

- Mindig ezt mondod - ellenkezett Tipeg -, s azt a hogyishíjjákot emlegeted. Na. Aki az öreg Levedit kinyiffantotta. Árpó.

- Arpadi az, nem Árpó. Kemény fickó, kegyetlen és kíméletlen, akár egy viking hóhér. Álmos hozzá képest kutyafüle volt. Nem kívánom, hogy a sztyeppekígyó beléd marjon.

Amikor behúzódtunk a Nagy Domb tövébe, s egy-egy éjszakára megszálltunk egy valach törzsnél, kikkel még öregapám seftelt Szambatban, s a kaganátusban is volt velük dolga bőven, arról faggattak bennünket, Etelhez van-e köze a hetumogernek.

- Miért kérditek, barátaim? - tudakoltam illendően, miközben egy barna medve sült gereznáját kaszaboltam.

- Tudnunk kéne, Gyalog úr - felelt a törzsfő, kit szolgái Nagy Botosnak neveztek, olyan bivalyerejű vlaknak, ki a farkas fogát kézzel tépi le a beste állkapcsáról, s úgy vonyít, akár a lupa a szirtfokon, ha bengóját harapóba fogják.

- Éltünk múlik rajta, nagy úr - suttogta Botos. - Idejönnek, csapkolódnak, s kérdik, láttuk-é, szeretjük-é eleiket, kik behúzódtak a hegyek mögé, s állandóan csatároznunk kell velük. Ha azt mondjuk, a sziköl málnapásztor a testvérünk, kik együtt izzadtak Krimhildnél, s később punnyadva tagadták Etelt, hogy megmeneküljenek, könnyen elöntheti a vér a hetumoger vezér agyát, s kaszabolhat bennünket.

- Mondjátok azt, hogy ki nem állhatjátok őket! - javasoltam Botosnak, ki, mint láttam, sose volt egyedül: mindig vele volt a félelem.

- Á, az nem jó, Gyalog úr - a szíköllel jóban kell lenni, sose lehet tudni, mikor jön vissza a csabájuk a korozminoktól.

- Ne marhulj, Botos - vetettem ellent -, Krimhild oly rég volt, hogy az ükapám is kétszer megöregedett volna. - Hogy jönne vissza a Csaba Bizáncból! Majd bolond lenne elindulni!

- Ezekről sose lehet tudni - felelte Botos, s egy nagy bödön mézet tett elénk, telistele kalapos gombával, melynek befalása után látomások kezdik gyötörni az embert.

- Van ezek közt egy ősöreg öregecske - mondta gombával a szája sarkában a révületbe eső Botos. - Százszor meg harmincszor rohant át a Nagy Fényes Sárga a hideg ég tejszínű útján, ő pedig egy persa sas alatt ücsörögve mesél a hozzá dörgölődő szíkölöknek.

- Mi a neve az öregnek? - kérdeztem kóválygó fejjel, s valami derengeni kezdett az emlékeimben a 'persa sas'-ról.- Csak nem Al Kabri az?

- Hát ezt meg honnan tudod, Gyalog úr? - fordult hozzám kitisztult tekintettel Botos, s egy percig sem csodálkozott, amikor ráüvöltöttem Tipegre, szedje cókmókunkat, terelje szamarainkat, vágtassunk a hegyek közé, világosság öntötte el a fejem belülről, érzem, mit érzem, egyre bizonyosabb vagyok benne, hogy megleltem azokat, akik oly rég keresek.

- Sok volt a gomba - morogta Tipeg, s övébe rejtett sült birkalábakkal loholt utánam.

- Olyat fogsz látni, sánta kutya, mit szemed még sose látott! - üvöltöttem vissza, s láttam Botos házanépe rémült ábrázatát. Sehogy se értették, hogy mire jöttem rá.

*

A többi rész itt olvasható.

"Mert azt hiszi vala, senki sincs, ki velök meg merne ütközni."

- Nem bírom tovább, nagy úr - mondta Tipeg lihegve, miközben egy kopasz verebet szúrt a nyársra, mást levadászni a hegyekben nem tudott.

- Mitől vagy úgy ki, sánta kutya - mordultam rá, s a verébsültet a fejéhez verdestem, rohadjon le a keze, aki ilyen étket tesz Gyalog elé. - Ősöm, aki a kagán nagyanyjának is csapta a szelet, forog a sírjában. Tehetek én róla, hogy a kán összeszűrte a levet a császárral? Honnan tudtam volna előre, hogy a besék ennyire jók a lovon. S hogy a patics, mit eléjük verettem, úgy omlik le, mintha fingból építettünk volna várat.

- Értem, uram, értem én, hogy ver az átok bennünket - nyúzott tovább Tipeg, akinek régi szokása, hogy mindig igazat ad nekem, a morgásról ezzel együtt nem hajlandó leszokni. - Ki a Ré gondolta, hogy a besnyék az úzokkal is komálódnak.

- Az a baj, hogy velünk senki se komálódik - jegyezte meg Tipeg, s egy tarisznya lóport hozott a nyereg alól. - Ebben a nagy bajban az sem vigasztal, hogy Árpádékat is laposra taposták. Úgy hullott a nyilas banda, hogy öröm volt nézni.Nem segített rajtuk se a rusz testőrség, se a viking hústorony. Pedig szerződtettek háromszor százat is. A végén otthagyták a fogukat mind.

- Nem az a baj, tetűfészek - kurjantottam rá Tipegre. - Hanem hogy a Hetumoger elindult észak fele. Itt loholnak a nyakunkban, a végén még beérnek. Akkor aztán leskelődhetsz, pofikám. Befognak a lovak közé, s úgy húznak el kétfelé, hogy a beled nem találod.

- Tudom, uram, hogy milyenek. Most pedig, hogy átverte őket a kán, még dühösebbek. Nem futhattak délre a Dunához, el van vágva előlük az út Szambat felé, a kagán azt üzente nekik, Levedi kinyírásáért egyesével vadássza le őket. Csak egy út maradt előttük, látom én.

- Na ezért kellene több erő, sánta kutya, hogy bírjuk a strapát.

- Az meg mi, jó uram?

- Mit tudhatsz te a nagynénikémről, tudatlan barma a világnak! - legyintettem, s azt is eltűrtem, hogy szolgám, aki a legnehezebb időkben is kitartott mellettem, egyedül falja fel a barna lét, melyet a lóporból összekavart magának.

- Üres a bendőd, mi? - kérdeztem, amikor elém tolta a furcsa szerkezetet, melybe végül beleültem.

- Üres, uram, de látni fogod, hogy miért nem adtam neked enni.

Láthattam. Tipeg bekötözött az istenverte dobozba, melyet ő csak tolócskának hívott, s szélsebesen elkezdett löködni. Hullahegyek mellett vágtatott el velem, ló- és birkadög mindenfelé, az égett hústól kifordult a gyomrom, okádtam, ahogy tudtam.

- Kár lett volna beléd - mondta Tipeg, s körbemutatott. Hetumoger testek lógtak a hirtelen épített paticson mindenfelé, a fejek hiányoztak, azt a besék ivócsanaknak szedték össze. Tudtam erről az úz szokásról, arra találták ki, hogy vendégeinkben félelmet keltsenek. De hát e tekintetben nem mentek a szomszédba egy kis kegyetlenségért hetes törzsek sem. A Taksony-nemzetségbeliek például úgy álltak bosszút ellenségeiken, hogy kitépett nyelveket tűztek lándzsáik hegyére, mert nem szerették hallgatni a legyőzöttek ordítását.

- Kapaszkodj, uram, és bízzál bennem, kijuttatlak innen - lihegte Tipeg, s fejére zsákszerű rongyot húzva vágtatott velem tovább a tolócskájával. Amikor egy bese banda megállította, azt kérte, tetessem magam hullának, más lehetőség a túlélésre nincsen.

A besék taksonyfélékre vadásztak, s azt kérdezték szolgámat, tud-e a mogeri nyelven, de Tipeg - engem is meglepett - kifogástalan besnyeséggel ingatta a fejét minden próbatételnél. Aztán alkudni kezdtek a tolócskára - 'tlicska, tlicska!, kiáltozták -, adnak érte három ivócsanaknak való koponyát, de Tipeg ellenállt, engem apácskájának nevezett, kit egy bolgár szurony megsebzett, s kileheltem a lelkem.

- Hova viszed? - kérdezte a besnye főnök, s meglapogatta Tipeg vállát.

- A hegyekben lakik a Nagy Sicoli Szellem - felelte halkan Tipeg -, a mi vallásunk szerint mindenkinek oda kell visszatérnie, ahonnan elindult. Ha valaki ebben akadályoz, a Fekete Macska megbünteti.

A besék sasok után kapkodtak, nehogy elszálljon a szerencséjük, s Tipeget szabályosan átlökdösték a patakon, melynek partján dévaj győzelmi ünnepüket ülték.  - Vidd a dögöt, hová való! - kurjongattak, s áztatni kezdték a vízben a mancsukat, mellyel Tipeget érintették.

- Ezt megúsztuk, uram - lihegte a sámán, mikor beértünk a rengetegbe, s magunk mögött hagytuk a pliszkai vérengzés színhelyét. - Gondolkozhatunk azon, merre, hogyan menjünk tovább.

- Kirázta a belem ez a tlicska - kászálódtam le az egykerekű ördögszekérről. - Követ vetünk, parázsba nézünk, oszt abból megtudjuk, hogy mi legyen.

Hogy aznap történt-e még valami, nem tudom, mert összerogytam, s az éhségtől s a félelemtől elaléltam. Pliszka szörnyű emléke vert le a lábamról.

*

Az eddigi történések itt

Történelem érettségi Gyalogról és Tipegről

Puci titkos naplója is elérhető

Henceg (Rab László) a Facebookon

Tizenegyedik rovás

„...mi nem kezdünk ki a besenyőkkel, mert nem bírunk velük harcolni, minthogy nagy ország az, nagyszámú nép és gonosz fickók; többé ilyen beszédet ne mondj nekünk, mert nem kedvünkre való az.”

- Szedd már le rólam a varég állatokat! - üvöltöttem Tipegnek, aki javában horkolt Szusz rejtekhelyén, Pliszka fölött a hegyekben, egy nedves és hideg sziklahasadékban.

-Szedném, uram – mondta sámánom, de épp fejbe verték bikacsökkel, homloka véres volt, s elterült, mint az ünő, mikor használt nyíllal belélőnek.

- Szimon üzeni ­ - hörögte a varég, kit Szambatban képeztek ki a setétben való támadásra -, hajlandó megbocsátani, ha visszatérsz, s épkézláb ötletekkel állsz elő Álmos ellen.

- Nem Álmos ott már a legveszélyesebb – feleltem a sarokba húzódva, s azt javasoltam a baromnak, tehetne sisakjára két szarvat, hogy még félelmetesebb legyen.

- Sose volt ilyen rajtam – ordított rám -, ne akard a figyelmem elterelni. Jössz-e vissza, hogy jóvá tedd a paticcsal kapcsolatos balfogásodat?

- Nem gondoltam, hogy a tarjánok ilyen sokan lesznek – mondtam kazár dialektusban, hogy a két oleg meg ne értse.

- Annyian vannak, mint a ruszok – felelte Tipeg, s győzködött, menjünk nyomban, mert ezek karóba húznak bennünket, s nem szeretné belünkkel a bese étvágyát kielégíteni.

- Mit mondtál, kutya? - kurjantottam föl. - Bese?

- Ja, ja, jóuram. A saskeselyű neve. Már annak, aki tudja.

- Bese, bese – ismételgettem magamban, s felcsillant előttem menekülésünk útja. A következő percben szóltam a két varégnak, tehetnek bennünket be a kerekes kordéba, összes cuccainkkkal együtt, mert azt nem gondolhatják, hogy gyalog teszem meg az utat. Berámolódtunk, s büdös szalmán huppolódva-zötykölődve jutottunk vissza Pliszkába.

- Na, kabar görény, jól rászedtél – mondta Szimon, a bolgárok kánja, s egy natasát szorongatva elvonult a pokróc mögé. Nagy nyögdösésbe kezdett, mi meg ültünk Tipeggel a sátor előtt. Vártuk, hogy a papabandi véget érjen. Csapzott volt a natasa, mikor előbújt, s vad pézsmaillatot árasztott.

Ettünk-ittunk, a kán érdeklődve hallgatta haditervünket. Mely, ha eredményes lesz, és sikerül megmenteni Pliszkát, meghagyja életünk. Ha nem, nincs az a karluk tevehajcsár, aki meg tudna menteni bennünket. Ősi szokás szerint széthúznak bennünket lovakkal.

- Mi a terved, állat? - fordult felém a kán, de itt már én irányítottam. - Bese Hadművelet, uram – feleltem, s meg voltam róla győződve, hogy legjobb elgondolásom bocsátom áruba. Hogy mennyiért? Ha az életünkről van szó, akkor egyáltalán nem adtam olcsón. - Figyelj rám, nagy kán, tervem tökéletes. Menessz hírnököt Buharába, a karlukok támadják meg az úzokat!

- Hírnököm, ha találnék valakit a feladatra, Etelközig sem jutna..

- Mindenképpen ezzel próbálkoznék – feleltem ellentmondást nem tűrő hangon. - Az úzok ezután kénytelenek lennének nekimenni a tarjánok ősi ellenségeinek.

- Csak nem a bese...?

- De-de, jóuram. Kiszoríthatják nyugat felé a beséket. Így ezek a vadkanvérivók rákényszerülnének arra, hogy Álmos tökét megszorongassák.

- Jó terv, de kérdés – mondta Szimon –, hogy mi lesz a császárral? Tétlenül nézi, hogy abbahagyjuk vele az acsarkodást?

- Pont ez a szép benne – kurjantottam. - Idecsalod Álmost, s szerződsz vele, segítsen téged a császár ellen. A Ruszt pedig ráveszed, hogy Szambat felé elvágja az utat. Se fölfele, se délnek, se vissza Etelközbe nem tudnak a komák menni. Csak előre, föl a hegyekbe.

- Ahol nincs legelőjük, fű kövér! És szépen felkopik az álluk!

- Pontosan így gondoltam, uram.

- Micsoda marhák adnak nekem tanácsokat! - kiáltott föl Szimon, s újra bebújt natasázni, mi meg lestünk.

- Ha ezt a Hetumoger megtudja, nekünk végünk – súgta fülembe Tipeg, de hozzátette, nagyon elégedett a tervemmel, ha megengedném, fölróná, hogy miket mondok. Rójad, kutya, mondtam egy vodkás koponya ivócsanakkal a kezemben: „Isten aldotta Gyalogus vezeru raveve bulgarusok kanjat, kergettesse masokkal hungarusok szarmazekait, kiknek akkora artzuk es pofajuc vala, hogy azval birniuc nem lehetven; ezert Gyalogus, a nyolcas törzs szarmazeka besek kergetese altal remeli terelni Almos csordajat, melyec lehettek ekkor 250 szor ezeren, remelem, jo az olvasas, nem propagandus, amit mondoc...”

- Hová tegyem a botot, uram? - kérdezte Tipeg alázattal, mert úgy érezte, érdemes volt mellém szegődni. Így ugyanis részese lehetett a Nagy Történések Kezdetének, mely hosszú időre megváltoztatja geopo....

- Ne ugass má, kutya Tipeg! Miket hablatyolsz itt nekem össze? Menjünk, dögöljünk, nagy dolgok vannak készülőben!

*

Kis segítség a barátaimnak: varégok (a Kijevi Rusz viking lakói), Pliszka (Simeon bolgár cár székhelye, ma műemlék Bulgáriában), bese (a sas besenyő neve, a népnév gyöke is), Szambat (Kijev neve a 9. században), patics (vesszőfal), vadkanvérivók (a besenyő eredetű Tonozuba név vadkant jelentett, ami azért érdekes, mert István király fia vadászbalesetben halt meg, Imre herceget felöklelte egy vadkan; a magyarok rettegtek a besenyőktől, akikről azt híresztelték, hogy ellenfeleik levágott koponyájából ivócsanakot készítenek...)

Megjegyzés. A sorozattal azt óhajtom bizonyítani, hogy a honfoglalás sokkal érdekesebb annál, mint amit a divatmagyarok gondolnak róla. A szöveg eredeti konstrukció, annak másolását, plagizálását mindenféle módon megakadályozom. (A szerz.)

A nyolcadik magyar vezér - teljes változat

Tizedik rovás

"Cum septem ducibus".

A hegyekben húztuk meg magunkat, várt ránk Szusz, akinek sárkunyhója fönn volt a gerincen, itt élt a bibircsókos banya kóválygó hordájával. Ettünk-ittunk, degeszre tömtük a bendőnket dunai hallal, Tipeg nem győzött rá inni. No persze erre evés nélkül is bármikor hajlandónak mutatkozott. Mikor kérdőre vontam a vízszínű varég nyakonc miatt, csak röhögött, és azt felelte: kell a látáshoz a tütü. Neki pedig, kinek már a nagyanyja is sámán volt, a foglalkozása miatt van szüksége rá.

Hanem Szusz alaposan meglepett bennünket. Csordájuk mindenféle titkos marhasággal föl volt szerelve. Nem csak messzehordó íjakkal rendelkeztek, de a varégvíz mellett más látást javító szerkezettel is. Melyeket harcaikban alkalmaztak, s csak nagyon keveseknek mutattak meg.

- Gyere csak, Gyalog úr - szólított meg egy reggel, s kicsalt a bérc tetjére, lessem az alattunk húzódó rónát. Melyet ugyan nem takart be olyan selymesen simogató kecskefű, mint otthon, Etil Küzü mesebeli tájain, s a szél sem simogatott annyira sósan, mint a Meotisz kicsiny öbleiben, de azért mutatós és gazdag volt. Tipeg szavaival: bármikor kirabolható. Ami a hetumoger szokásokban - melyből magunk is vétettünk - a legmagasabb rendű elismerésnek számított.

- Csak ezek a tarjánok ne lennének - csaptam a levegőbe, mikor fölfedeztem, hogy lovasok ereszkednek alá a völgybe, a málé bolgárok persze az általunk épített vesszőfal mögött tapsikoltak, mert biztosak voltak benne, hogy nincs az a sztyeppés banda, mely át tudná ugratni a félelmetes sáncot.

- Ezen át kukucskálj! - nyomta a kezembe Szusz a henger alakú csövet, melynek végébe hártyavékony tükröt csiszoltak. Koposznak hívták, egy perzsa házaló málhájából lopták évekkel előtte, Szuszék cigány törzse mindenhová magával viszi, igen jó kápráztatásra. Először megrémültem, mert a lyukba lesve a marcona tarján, Árpád oly közelre jött hozzám, hogy majd hanyatt vágtam magam. Fönn állt egy árnyas fa tövében, kézjelekkel irányította a rókaként lopózó hetumogert. Álmost, a rozzant öreget egy faágyon hozták, letették az árnyékba, s vizes kendőkkel csapkodták körötte a levegőt. Nyilvánvaló volt, hogy itt már nem ő dirigál. A ravasz ereszkedők bekerítették a pliszkai erődöt. Még alig pitymallott, s az íjászok már elfoglalták állásaikat, a bátrabbak pedig egészen a sánc tövébe merészkedtek. Simon cár bolgárai lassan ébredeztek. Csodálták a falat, melyet fölrántottam. Rossz előérzetem támadt annak láttán, hogy mennyire hisznek benne. Úgy érezték magukat, mint valami megközelíthetetlen szigeten. Miközben a vérre szomjazó hetumoger ott próbálgatta az állkapcáját pár lépésre a sárfaltól.

- Kérdés, hogy a 'véresek' meghátrálnak-e - motyogtam magam elé, s a koposzt a völgyben zajló események felé fordítottam. Tühtüm állt meg a lovával, mögötte Huba vérszomjas csapata sürgölődött. Kond - akit nagyra nőtt papabandija miatt Kand Úr-nak csúfoltak - előre furakodott, mert ott akart lenni az elsők közt, aki Álmosnál, de most már inkább Árpádnál akart bizonyítani. Tühtüm, Huba és Kond leszálltak a lóról, s egészen a fal tövébe merészkedtek. Csak annyit láttam, hogy lehajolnak, majd fölállnak, rázza őket valami, aztán hanyatt vágódnak, fogják a hasukat, s fémmel tetőzött süvegjeiket csapkodják egymáshoz.

- Mit látsz, uram? - kérdezte Tipeg félénken, mert látta rajtam, hogy remegek. - Mit csinálnak a 'véresek'?

- Nagy a baj - feleltem. - Ezek ott lenn rajtunk, pontosabban Simonon röhögnek. A fal, amit építettünk, azt hiszem, a bolgárok végzete. Szólni kéne nekik, hogy fussanak, amerre tudnak.

- Már késő - mondta Tipeg, s körbelesett a koposszal a tájon. - Minek hittek olyan vakon abban, amit építettünk. Magukra vessenek!

Átkozott sánta kutya, ordítottam fel, hát nem érted, hogy nemsokára átharapják  szövetségesünk torkát? De nem volt időm megrugdalni, mert az üvöltés, melyet a tarjánok produkáltak, fölhallatszott a szirtre. Oldalt a tölgybokrok takarásából indultak, előtte nyílvesszőkkel sötétítették el az eget. Míg a bolgárok búvóhelyet kerestek, ezek lovaikkal nekirontottak a vesszőfalnak, a lovak fején rombolófa feszült. Egy-egy csapat egyszerűen átugratta a falat, úgy kezdett kaszabolódni. Patakokban folyt a vér, Árpádék mindenkit levágtak azok közül, akit mozogni láttak. Nekimentek Simon kőtornyának, a testőrök fejét görbe kardjaik hegyére szúrták, úgy nyargalásztak föl s alá. Ilyen pusztítást nagyon régen láttam. Tudtam, hogy a tarjánok elől elfutni lehetetlen, de hogy ennyire ne legyen esély fölvenni velük a küzdelmet, azt nem gondoltam volna, ha nem látom.

- Ezeknek annyi, meg egy csatos Bambi - mondta legyintve Tipeg, s elfutott, hogy Szusszal összepakoljanak. - Ha kiszedik Simon csicskáiból, hogy itt jártunk, hajtóvadászatot rendeznek utánunk.

- Tudom, állat, tudom én ezt jól - üvöltöttem kétségbe esve, s magam elé képzeltem az öreg bolgárt, ki göröggel, perzsával, kazárral is tudott üzletet kötni, de most velem nagyon pórul járt.

Aztán lefelé jövet a hegyről már csak az izgatott, hogy elhúzzuk a csíkot Árpád föltüzelt hordái elől. Pár napnyi előnyben reménykedtünk. Addig eltart, míg kifosszák, fölégetik, felaprítják a bolgár tábort. S a földdel egyenlővé teszik Pliszkát.

Az eddigi összes rovás itt.

Kilencedik rovás

"Mi nem kezdünk ki a besenyőkkel, mert nem bírunk velük harcolni, minthogy nagy ország az, nagyszámú nép és gonosz fickók; többé ilyen beszédet nem mondj nekünk, mert nem kedvünkre való az."

Csak a Vaddisznó ránk ne leljen, jóuram - morgott Tipeg, amikor megérkeztünk Pliszka határába. Jóféle vidéknek látszott ez, legelőin kövér fű nőtt, az aranyszínű mezők határán sóban gazdag barlangok terpeszkedtek. Simonnak, az agyafúrt bolgárnak, aki egyszer-kétszer már Nápolyt is térdre kényszerítette annyi pénze volt, mint a pelyva.

- Kezdek meggárgyulni ettől a nagy kergetőzéstől - mondtam leverten sámánomnak, s arra figyelmeztettem, ne vegye le túlságosan a dunai őröket, hagyja nyerni őket, nehogy kellemetlenségeink támadjanak.

- Uram, tudom jól, hogy ezeket nem most kell megkopasztani - mormogott Tipeg, s belehörpölt koponya alakú ivóedényébe. - Hinnye! Ez ám az éltető vizecske, Gyalog úr! Kóstolj bele!

- Ebből a csanakból én nem vedelek, állat - löktem el magamtól a furcsa kiblit. - Néha teljesen olyan érzésem van, mintha te is vaddisznó volnál. Micsoda barbár szokások ezek. Ilyet még a tarjánok se csinálnak, pedig azok se piskóták, ha öldökölni kell.

- Ugyan, uram, ne légy finnyás! Úgy veszem számba Tonozuba poharát...

- De hát ez egy ember koponyája, állatom!

- Már nem az. Csak arra kell ügyelni, hogy a szemecske helyén ki ne lögybölődjön a drága nedű. Amit irigylek egy kicsit a varégoktól. Jobb, sokkal jobb, mint a mi tejcsink. És nem is olyan büdös.

Így elmélkedtünk szolgámmal, miközben egyre közelebb merészkedtünk Pliszkához. A boszorkány, kinek Szusz lett volna a neve, hetekkel érkezésünk előtt eltűnt, így aztán segítségre nemigen számíthattunk. Az út mentén római kövek jelezték az utat, a bolgárok sót törtek, aranyat olvasztottak, fegyvert kovácsoltak. Egy nagy oszlopos házhoz érve két marcona szőrmók állta el az utat, egyikük elkapta varkocsom, hátrafeszítette a fejem, s azt sziszegte, itt én egy kis koszos senki vagyok, vigyázzak a fejemre, ha Simon elé megyek, nehogy elveszítsem.

- Ne izgulj, barom - kiáltottam, s azt a hamisított bizánci menlevelet lobogtattam, melyet Tipeg karmolt a vérével még a Kormos víz partján, mikor Szambatból Pliszkába jövet két úz rinya társaságában megpihentünk (a sánta kutya napokon át négykézláb járt, annyit ugrált örömében).

- Hogy is szokták mondani a magadfajta lovas barmok? - kérdezte foghegyről Simon, s megtörölte taknyos orrát aranyozott szegélyű nápolyi rongyával. Ügyelnünk kellett rá, hogy végig féltérden álljunk, s csak akkor szólaljunk meg, amikor az atyuska erre engedélyt adott. - Térjünk a trágya!

- Tárgyra, atyám, tárgyra - próbáltam igazítani a dolgunkat, s türelemmel hallgattam, hogy milyen rossz véleménnyel van a Kütyü fiáról, a fiatal Árpácskáról, aki a tarjánokkal keresztül-kasul cikázik újabban a birodalomban. Simon azt tudakolta, merre van most a gyülevész had, fut-e még a Vaddisznó elől, fáj-e még foga úz menyecskékre. Pontosan beszámoltam kínos kalandunkról, közte arról, hogy kiestem Árpa kegyeiből, a Hétmagyar harcmodorát viszont jól ismerem. Úgyhogy bátran jelentkezem, ha az Atyust  meg akarnák támadni.

- Hanem osztan mennyi barom van ezekkel, fiam? - fordult hozzám Simon, minden bolgárok és attól függően a görögök cárja is, hogy éppen milyen hangulatban van.

- Százszor kell az ezret venni - feleltem rovásbotomat olvasgatva, Tipeg pedig fekete széndarabbal karmolt egy alexandriai sárga pergát.

- Hát ez meg mit csinál itt? - horkant fel az Atyus, s Tipeg felé hajított egy véres húscafatot.

- Ír, uram.

- Az meg mi az?

- Körmöl, hogy el ne felejtsük, amit mondol.

- Nincs agyad, hogy beletegyed, barom?

- Van, Atyácska, néha több is, mint kéne. A terv is ide kerül, erre a pergára. A végén rányomsz, s mehetünk a...

- Hová sietsz, kabar kutya?

- Úgy gondoltam, uram, kigondoljuk neked a tervet, felépítjük a falat, melyről a hetek lepattannak, te fejüket levágva megdicsőülsz, mész Nápolyba kincseidért, nekünk pedig meghagyod orrunk, s kitömött tarsollyal engedsz útra bennünket.

- Node fiam, ez csak akkor lesz így, ha a tarján meghátrál, és sóval tömöm ki a lova seggét.

- Meglesz, uram, nincs, mit ne tudnék gyülevész hadról. Nagy a szája, hujjogatva rabol, s megretten a túlerőtől. Amit neked ajánlhatok, az teljesen tökéletes.

Atyus hányt egy sort, mert kertesei túl sok padlizsánt tettek a lepényébe, aztán parancsot adott a bolgároknak, mindenben álljanak rendelkezésünkre. Aki nem volt hajlandó hátrahagyni a dereglyét, annak levágatta orrát, pöcsét pedig nem egynek a markába nyomatta. Volt olyan lótás-futás, hogy ilyent én még életemben nem láttam. Három nap múlva állt a fal. Összeszedettem a hegyekből az összes ötfűnél fiatalabb fát és bokrot, lehántattam a nyírről a kérget, s a hánccsal a vesszőkötegeket erős kézzel átköttettem. Hat kabar láb magas védmű épült Pliszka körül végig, az árkot, melybe a vastagabb ágasbogas karókat tétettem, sárral tapasztottuk be.

- Mit szólsz hozzá, Atya úr? - tettem föl a kérdést Simonnak, mikor készen voltunk.

- Doszta! - kurjantott fel a cár, s két szűzet hozatott nekem meg Tipegnek jutalmul, töltsük kedvünket vélük addig is, míg a tarjánok hátra nem hőkölnek az eszes vesszővár láttán. - Mit bír ez ki, ravasz kabar! - szólított meg barátsággal, s plovdivját, melyet mindig szája csücskében tartott, fogaim közé nyomta.

- Kibírja ez úzok nehéz tappancsolását is. Ellenállna frank és germán rómás centuriók csapkodásának. Attila hunjai át nem lőnék sohase. Oly magos.

Simon nagyon elégedett volt. Kényeztetett bennünket, ettünk-ittunk-hánytunk. Már csak Tipeg nagyjelenete volt hátra.

A sánta kutya estefelé kezdte magát dobálni az Atyus háza előtt. Lehevert, rugdalózott, szürke hab ömlött ki a száján, és úgy ordított, mint a verembe esett szarvas.

- Mi van vele? - kérdezte a cár Tipeg halálra vált ábrázata láttán.

- Ősi szokásunk jött rá, uram - feleltem remegő hangon. - Isteneink arra figyelmeztetnek, amit építettünk, hagyjuk el, és vissza se nézzünk, mert a balvégzet kiteljesedik rajtunk. A fal, melyet kegyelmed védelmére föllogisztikáztunk, leomolna harc esetén, ha maradnánk. Mielőbb kereket kell oldanunk. Ez a mi nyelvünkön annyit jelent, hogy le kell lépnünk, nem keresztezhetjük tovább szerencsehozó isteneink útját.

Sürgetett a cár, szolgái aranyvermekbe vittek bennünket, brokátot tekertek, prémet bugyoláltak. Málhás szamarainkkal hajnalhasadás előtt hagytuk el a várost. Csörgött-zörgött a nyereg alattam, Tipeg a bajszát fókazsírral kenegette.

Nem is volt baj, hogy odébbálltunk, mert másnap feltűnt a Nagy Víz mentén a véres tarjánförgeteg.

(szómagyarázat: Nápoly alatt Konstantinápolyt értsd; a Tonozuba fordítása: vaddisznó.)

Összmagyar nyolcadik vezér itt található.

Puci titkos naplója, teljes projekt.

Kidolgozott érettségi tételek magyarból, történelemből, matekból és angolból.

Gyalog vezér többre számít Etelközben, de balszerencsés módon nem bírja a vért, és nem sokkal a vérszerződés megkötése előtt elájul. Mire fölocsúdik, a Hétmagyar nélküle rendezi a szertartást. Ezután a tarján nemzetségbeliek ragadják magukhoz a kezdeményezést, Gyalognak és hűséges sánta kutyájának, Tipeg sámánnak menekülnie kell. Észak felé veszik az irányt, Cserkesz várába érnek, majd Szambatban (a mai Kijev területén) húzzák meg magukat, innen indulnak tovább a Duna völgye felé. Pliszkán át jutnak mai hazánk területére. Mindvégig ügyelniük kell arra, hogy Álmos fia ne találjon rájuk. Mert akkor beütne a krach.

Gyalog és Tipeg kalandos útjáról itt találod a rovásokat.

"Csodát látott a nomád komád."

1. rovás

2. rovás

3. rovás

4. rovás

5. rovás

6. rovás

7. rovás

8. rovás

9. rovás

10. rovás

11. rovás

12. rovás

13. rovás

14. rovás

A nyolcadik magyar vezér - érettségi tétel

Puci titkos naplója 1-111+epilógus itt.

Jámbor pitbull blog

Dr. NOL videocsatorna

Nyolcadik rovás

„Ettől Árpád vezérnek nagy jókedve támadt, s minden vitézének különféle ajándékokat adott."

Nagy volt az ijedtség, mert mindenki a fékevesztett tarjánokra számított, de aztán hamar lecsendesedtünk, mert csak a fehér hajú Kond szabadcsapatai törtek be Botev táborába. Tipeg varég adósai bújtattak bennünket a Megyerhegyen. A barlang, ahová befészkeltük magunkat, egészen kényelmes volt, kaptunk puliszkát és erős vizet, amelyet nagyon megkedveltem.

- Csak hadonásznak a görbe kardjaikkal - mondta Tipeg. - Gyorsan jönnek, hamar mennek. Megveszik tőlük a prémet, leitatják őket, kecskét adnak nekik, aztán odébbállnak. Szlavica szimatolt, meg sem fordul a fejükben, hogy itt vagyunk. Különben se izgatják magukat miattunk. Kond örül annak, ha lecsöppen neki valami a kondér széléről. Öreg már, fogai elhullottak, fiának csapatai védik.

- Cserkeszbe azért nem tanácsos visszamennünk - intettem sámánomnak, aki két germánnal dugdosott apró csontdarabokat a barlang mélyén. Kénytelen voltam hátbaverni, mert megint elragadta a játékszenvedély.

- Figyelsz rám, te sánta kutya?

- Figyelek, Gyalog úr - nézett rám ez a minden hájjal megkent szolga, s tőrt rántott, mert a germán nem akarta neki odaadni vasalt bekecsét. - Várjon, uram, beszedem a jussom ettől a szőke fergetegtől.

- Mi a lófaszt csinálsz te itt mégis? - csaptam nyaka közé egy bikacsökkel, melyben mézes kencét tároltunk hosszú időn át, megvették a ruszban, még Olegtől is küldtek egyszer, adnánk oda csúz ellen a masszát. - Veresezel, a frász törje ki a derekad.

- Ugyan, uram, a germánok nem szeretik, tudják, hogy kifosztanám őket. Mást találtak ki. Ennek itt, ki malátától bűzlik, már a dédapja is ezt csinálta valahol a római limesen túl. Ahová mi, nagyon remélem legalábbis, sohasem merészkedünk.

- Sose lehet tudni - s arra lettem figyelmes, hogy Tipeg csontokat szorongat a markában, fölugrik, s a két germán fölé magasodva azt ordítja: Snóbli! Mire emezek dühödten csapkodják a falat, aztán pedig leszámolják a kutyának a pengő ezüstöket. Zacskó lóg a korcán, olykor odanyúl, megvan-e még. Amikor pedig a nagydarab marhák kifosztva odébbállnak, elégedetten csörgeti szerzeményét. - Látod, uram, ezt csinálja utánunk az a lökött Tarján - mondja, s jókedvűen meghúzza iszákját, melyben hunok titkos tanácsa alapján erjesztett lótejet tart. Üvölt aztán olyan hangosan, hogy a farkasok megfutamodnak a Meótisz környékén.

- Van Pliszkában egy vajákos asszony, nagy bibircsók van az orrán, száz közül megismeritek - súgta Szlavica azon az estén, mikor a kazárok mindenüket lehányva elnyúltak vackaikon. Csöndes volt az este, Kond és kicsiny csapata lenn a völgyben hajkurászta a varég szűzeket, vad sikongatás jött utánunk, nem voltunk veszélyben. - Csak annyit mondj az öreg Szusznak, hogy tartson jól, olvassa rád, ami megvéd a nyavalyák ellen. Te csak azzal törődj, hogy mindig a fajtád előtt járj. Maradj aztán végig a nagy víz mellett, a hegyekbe ne menj, mert ott sok a rabló, megeszik a májadat, kivájják a szemedet. Ha meghallgatsz, olyan vidékre jutsz el, hogy a tököd is ketté áll tőle.

Tipeg olyan részeg volt, mikor reggel felmálháztunk, hogy keresztbe kellett hánccsal kötni a lovon. Kondék lenyugodtak, sátraik előtt döglöttek, mikor elosontunk a hegyről. Visszanéztem félutamról. Szememből kitöröltem a könnyeimet.

*

Itt a hetes - onnan továbbmehetsz az elejére

Hetedik rovás

„Vonultak az ugorok Kiev mellett a hegyen, amelyet ma ugornak (magyarnak) neveznek. Megérkezvén a Dnyeperhez, megállottak sátraikkal..."

Holnap indulunk, szerezz lovat, de nehogy olyan legyen, mint a múltkor, mikor Sarkel alól idefutottunk! – figyelmeztettem Tipeget, aki kezdte magát nagyon jól érezni Cserkeszben.
- Mire gondolsz, Gyalog úr? – nézett rám a sánta kutya, s kettéállt a szeme a kommersz bolgár vodkától, melyre a kancatej után teljesen rákapott.
- Ne valami gepida kecske legyen, állat! – szóltam határozottabban.
- De uram, tudod, hogy akkor nem volt egy petákunk sem – susmogott Tipeg.
- Hogy néztünk ki! Mintha mókuson lovagoltunk volna. Kisült a szemem a szégyentől. Rendes lovat hozz! Azt sem akarom, hogy föltörje a seggem.
Jól van, jól van, meglesz minden, mit kívánok, hümmögött Tipeg, s a jurta sarkában kotorászott. Csörgött-zörgött az iszákja, s mikor a derekára kötötte a tarsolyt, Botev aranydukátjai hullottak a földre.
- Hát ez meg mi? – kérdeztem tágra nyílt szemmel.
- Ló.
- Hogyhogy ló?
- Pontosabban ebből lesz a ló. Összeterelem, s lóvá lesz. Azazhogy: lóvé válik.
- Honnan van neked ennyi pénzed?
- Lett. De tennem kellett hozzá egy kis észt.
- Azt meg hogy?
- Támadt egy ötletem.
- Ide figyelj, Tipeg, ha megtudom, hogy elárultál, ősi gyalog szokás szerint csomót kötök a beledre, eladlak rabszolgának a tarjánokhoz. Akkor aztán megnézheted magad.
- Ne hidd, uram, hogy rosszban sántikálok.
- Ne már, ne már! Hát ennyi pénzen meg tudnánk venni fél Levedit. Loptál, gané? Vagy megölted Szambatban Olegot?
- Tetszene az a tarján bandának, uram! Sokkal egyszerűbb az én tudományom. Mit a gepidák, a volokok meg a varégok is kedvelnek: abból lesz a ló.
Ekkor Tipeg három kis bőrlapocskát húzott elő bekecse belsejéből. A szittya jelekkel karcolt, keményre cserzett lapok közül kettő koszosfehér volt, egy azonban vérrel kent, mitől azon nyomban öklendezni kezdtem. Régi nyavalyám ez nekem: nem bírom a vért.
- Mi a búbánatos büdös valag ez, te sánta? Mondhattam volna kabar görényt is, hogy jobban értsd!
- Nézd csak, uracs. Ideteszem eléd ezt a három bőnyeget. Hassal lefele, hogy csak a karcot lásd.
- No, oszt akkor mi van, bökd már ki!
- Most egy kicsit teszek-veszek, pakolgatok. Ezt itt odább dobjuk, ezt meg itten visszavesszük. Nézd csak, uram, itt a véres, ez meg sima. De most újra lefordítjuk.
- Ó, ha anyám, a kalmük hattyú látna engem. Nem csatában, nem is háborúban vagyok, de veled, büdös, sánta fattya, ülök tétlen.
- Azt nézd, uram, hol a véres!
- Hát ott, középütt.
- Fordítsd föl, az alán sárkány vájja ki az összes beled.
- Fogd meg magad, uram.
A bőnyeget fölcsaptam, s nagy elképedésemre nem a véres volt az, hanem a koszvadt. Tipeg megint rámolászott, tette ide, rakta oda, s vinnyogott: - Itt a véres, hol a véres?!
- Itt, ni! – ordítottam, s megint elvétettem. Néztem a bütykös kezét, láttam, istenünkre mondom, az öreg Rére, meg az Ősz Fejú Öregecskére, hol a véres. Aztán sose ott volt, hol gondoltam.
- Látod, uram, ez az, ami nem megy a bolgároknak se. A varégok a legmegátalkodottabbak. Tőlük nyertem a ló árát. Neve is van a hóbortnak. Itt a veres, hol a veres.
- És ezért… ezért a… nem is tudom, miért, neked adják a prémet? Meg az aranyat.
- Ha vesztenek, uram, nem tudnak mást tenni.
Éles kiáltás hallatszott a földvár tetejéből. A jeles bolgár ordított: – Jönnek a tarjánok! Mindenki fedezékbe! Meneküljetek!

Az első öt rovás itt

a hatodik itt,

az ötlet meg innen van

Puci titkos naplója (ez önreklám, de tudnod kell, kivel van dolgod)

Hatodik rovás

„ ollj embereketh kik megh wetik az hatatokoth hogy el tanúltok az kuruaktol...”

Szlavica egy nagy vizes völgy mélyén várt bennünket, éjjel érkeztünk, Tipegnek föltörte a Sarkelben féláron vett gebe a farát, állandóan le akart szállni.

Bírd ki már, ne sipákolj, sánta kutya! - üvöltöttem rá, mikor a nagydarab némber elébünk toppant.

- Gyorsan, gyorsan, keresnek benneteket – suttogta fülembe, s hatalmas lovára huppantva formás farát, elvitt bennünket urához, ki, mint kiderült, a cserkeszek várában rendezkedett be, s mindent tudott az emberkereskedelemből nagy vagyont fölhalmozó Tarjánokról. Kik utánunk tűvé tették az egész lápvidéket.

- Drága bolgár úr! - ez volt a megszólítása, Szlavica figyelmeztetett rá, ki jól ismerte Bütykös Botevet neveltetése színhelyéről, Hasko várából.

- Mindent tudok – felelte Botev, s szúrós szemmel nézett rám. Kezével intett Tipeg felé, akinek nem akaródzott hasra vágódni előtte. Megcsapkodtam kissé, mire belehasalt egy bödönben bűzlő vadkanagyarba.

- Tonozubának szántam, te szerencsétlen, vidd csicskádat hátrább, ne érintse mocskos pofájával a szent ételt.

Megfogtam Tipeg grabancát, s úgy penderítettem ki Botev sátrából, csak úgy pleccsent. Azután előre megbeszélt tervünk szerint – a jelenetet a vadhírű dunai bolgár megtévesztésére eszeltük ki – táltosom belerugdaltam az Anyácska vizébe, 'na most aztán tényleg uszika hala vizben', üvöltöttem magamból kikelve, s mikor Tipeg, mint az ázott evet prüszkölve rázta ki ragacs hajából a sarat, alkalmi patrónusunk már elégedett volt.

- Így kell a szolganéppel bánni – mondta, s ősi bolgár szokás szerint megkínált a plovdivjával. Ez egy vékony, fehér színű füstölő volt, szádba vetted, s a lábszag elvette az ínyedre és fogadra ragadt döghús ízét.

- Meddig gondolod a maradást? - kérdezte, s nyálát hegyesen kiköpve jelezte, békülékeny hangulatban van, ne tartsak tőle, velem van.

- Tudod, uram, hogy a tarjánok úgy köröznek a környékben, mint a keselyűk. Minden szemtanút el akarnak seperni a föld színéről. Csak aztán mennek tovább.

- Hová készülnek?

- Csak sejtem, uram. Az ünőt kergetik, ezt mondják, de nem szabad nekik bedőlni. Ez csak álca.

- Itt járt egy közülük, Tühtüm, legnagyobbnak mondta magát. Arra kért, csak vele cseréljek botot, s másnak ne adjak el némbert, Álmos neki engedte át – így mondta – a nyanyaboltot. Mit jelent ez a nyelveden, Gyalog vezér?

- Hogy a nőkkel csak ő seftelhet. Ami persze nem igaz. Aki ismeri a mogi eri szokásokat, tudja, hogy csak úgy csinálnak, mintha előzőleg mindent megbeszéltek volna. De mind a saját szakállára cselekszik.

- Nincs is szakálluk – dörrent rám Botev – s a mellételepült Szlavica farát kezdte cirógatni.

- Ezt csak úgy mondjuk.

- Ti mindent csak úgy mondtok?

- Valóban, sok mindent csak mondunk és ígérünk. De már mikor mondjuk, tudjuk, hogy soha, semmilyen körülmények között nem fogjuk megtenni.

- Fura egy szokás – röhögött a bolgár. - Most én azt mondom, elbújtatlak benneteket. De holnap, mikor Tühtüm visszatér, s tele lesz aggatva bizánci aranydiadémokkal, melyből én is okkal remélhetnék, rátok mutatnék, vigyen, vágjon le benneteket. A ti szokásaitok szerint ezt simán megtehetném.

- Igen, uram – feleltem. - De te nem teszel ilyet.

- Osztan miért?

- Mert amit én ígérek neked, az Tühtüm fényes kacatjainál többet ér.

- Nicsak, miket beszélsz, kósza kabar, ki a világ végére is elfutnál, csakhogy mentsd az irhád a saját fajtád elől. Ugyan mi lehet az, ami neked még futás közben is megvan, nálam meg hibádzik?

- Tiiiipeeg! - ordítottam a sánta kutyának. - Hozd a botot! Kell az úrnak!

Táltosom lélekszakadva rohant. A nyílás előtt pár méterrel vártam, szabályosan átvettem tőle a stafetot, s nyomtam az alsódunás Botev kezébe: - Ez az!

- Egy rovásbot – hörgött megmentőnk, s mélyet szippantott plovdivjába. Prüszkölt, szuszogott, fújtatott, alig kapott levegőt, mondta, mi ez a trágya, kileheli tőle a tüdejét. Aztán hozzám fordult. - Szívatsz, Gyalog? Tele van ákombákommal. Mik ezek a kriksz-krakszok?

- A Nagy terv, uram. Adsza csak – és olvasni kezdtem. "hallam monda fenyes tsillag tajan az zolgainak beste lelek kúruak nem aszert tartlak hogy kurualkodni jariatok, de vadnak, s lelek Beogeozbe ollj embereketh kik megh wetik az hatatokoth hogy el tanúltok az kuruaktol...”

- Miféle beszéd ez? Nyamvadt moger katyvasz. Mit jelent ez, baszki?

- Uracs - szólt csöndben Szlavica, ki ekkor már kényelembe helyezte magát, s egy bödönben áztatta a csülkeit. - Amit Gyalog vezér olvasott, téged nagyon is érint. Pliszka és Hasko megtámadásának pontos terve ez. Miket a hetumoger le akar rohanni, köll neki.

- Plííííszka? - ordított a bolgár. - Azannya! Nem adom! Hogy az alán kecske tossza meg! Hát oda készülnek! Itt meg íjászversenyt játszanak! Biztos ez?

- Itt görbüljek meg, ha nem igaz – mondtam megadóan, s a botot, melyen a támadás "részletei" voltak, alázatos mosoly kíséretében nyújtottam át minden bolgárok cárjának. A somolygásból kijutott a nagyfenekű, menyétmellű Szlavicának is.

Az eddigi rovások itt

az ötlet innen van

Puci titkos naplója (ez önreklám, de tudnod kell, kivel van dolgod)

Ötödik rovás

„Ez előtt az Árpád előtt a türköknek más fejedelmük sohasem volt…”

Sietősen rámolásztunk Tipeggel, bármikor ránk törhettek. Ezek most már – akik csak Heteknek nevezték magukat – mindent megtehetnek, följogosítja őket a csurgatás. A Tarjánok különben is szeretik a vért, különösképp ha a másoké folyik. A Főkend mellett is úgy működtek, hogy az öreg Levedi csapkolódott az első sorban, a megyerek voltak, akik a varégokat féken tartották, s be-betörtek hujjogatva a Sarkel fölötti pusztákra rabszolgákat, bőrt és halárut zsákmányolni. A Tarjánok mindig akkor álltak elő, amikor fizetségre lehetett számítani.

- Ne szöszmötölj, sánta kutya – ordítottam Tipegre, aki emlékbe eltett jázminillatú hajcsimbókokat rámolt tarsolyába. - Nem viszünk el mindent, nincs rá idő, igyekezz.

- Rendben van, jóuram – dadogott táltosom, s egy perzsa szőnyegbe próbálta tekerni teuton rézbögrénket, meg az alánoktól visszaszerzett varkocsokat, uralkodói bizonyítékaink legékesebb kincseit. Miközben sürgölődött, levert egy amfórát, s így átkozódott.

- A rohadt köcsög! Ezzel mindig sok bajom volt. Ráadásul a kancatej is hamar felforrott benne.

- Hagyd már, gyerünk! - parancsoltam rá, s lovainkra hordtuk, amit tudtunk. Máskor a rónát hasító paripám úgy görnyedt, mintha csak egy rusz igásló lett volna. Porzott utánunk az út. Régi dicsőségünk odalett az éji homályban. Futva voltunk kénytelenek elhagyni Levedi apó diadalos völgyét, a távolban a Meotisz tükrét csillogtatta a napfény.

Kikerültük Sarkelt, mert félő volt, hogy a Főkend azt hiszi, mi is összeszűrtük a levet a Tarjánokkal. Nem láttam tanácsosnak, hogy összeakadjunk egy-egy portyázó hordával. Egy nagy sziklaomlás mögött megbújva vészeltük át az éjszakát. Tipeg horgot vetett egy hegyikecskének. Beettünk, büfögtünk, elalvás előtt ősi kabar szokás szerint okádtunk. Nagyjából úgy, miként azt a Rómát fingató Mundzsuk fia tette sok holdjárással ezelőtt.

Hajnalban magányos lovas poroszkált lefelé a sziklás hegyoldalon, egyenesen felénk tartott. Láthatta a füstöt, nem voltunk elég elővigyázatosak.

- Hát ez meg ki a búbánatos baromállat? - kérdem Tipegtől, akinek nyomban megtiltottam, hogy ha ugat, nehogy kabarul tegye. De ha kedves az élete, kazárnak meg mogi erinek se tűnjön, hömbölögjön csak, ha kérdik, s beszédébe keverjen roszlágen káromkodást is.

- Ez nekem nem fog menni, Gyalog úr – háborgott a másnapos Tipeg, aki egy bőrbutykost tartott a tarsolya alatt, azt húzogatta egész éjjel, mert tudja régről, hogy kell az árpát varég módra gőzölni.

- Már hogy ne menne! A legjobb, ha siketnek s szájatlannak teszed magad. Ki csak bólogatni tud. Ne szólj száddal, s akkor nem vág fejbe senki!

- Ezt mintha már hallottam volna valahol – morgott az öreg kutya, s vackára húzódva várta, hogy közelébb jöjjön az idegen.

- Üdvözlet a nagy Gyalog vezérnek! - kiáltotta emez hallótávolságból. - Nemzetségünk régi barátját tisztelem benned, barátsággal jövök, tedd le íjad, ne uszulj rám, nincs értelme.

Mindezt megismételte kazárul, s a végén azt mondta: béke velem.

- Gyere közelebb, ván....- mondtam volna, de akkor már láttam, hogy a nyiszlett Tas érkezett. Lova lihegett, ő maga kilehelte a belét, s úgy nézett ki, mint a taposott ugorka.

- Ha rossz szándékkal jössz, nyomban fordulj vissza, Tas! - feleltem határozottan, s intettem Tipegnek, tartsa kezét a tökénél, hol damaszka rövid pengét tart. - Ha őt küldték, hogy nyakunk metssze, nem árt az óvatosság – súgtam, s láttam, hogy táltosom készen áll a pengés hajigálásra. Ha a tahó nekünk esne.

Tas lerakta fegyverét egy vadcseresznyefa tövébe, melynek derekához díszes – a nálunkénál sokkal szebben, bizánci vasakkal szerelt - harci cuccát lerámolta. Levette bőrmellényét, s egy szál pendelyben közeledett felénk.

- Gyalog úr, nem a Kütyü, s nem is Árpád küldött. Arra kérlek, fogadj bizalmadba. Jobban jársz, ha hiszel nekem.

Nem volt kecmec, hellyel s kancatejjel kínáltam, Tipeg pedig egy tányéron varég szeszt nyomott a markába.

- Korán jöttél – mondtam sejtelmesen. - Mintha eltévesztetted volna... hogy is mondjam, egy bizánci jós mesélte, mikor három polocsán rüvnyét cseréltünk egy drehovics kurvára. Akkoriban nagyon rajtam volt a papabandizás.

- Miről mesélt, Gyalog úr? Mit tévesztettem el? - kérdezte Tas tisztelettudóan, s arcára kiült a fiatal harcosok málé együgyűsége.

- Az időt, fiam. Mely nem csak folyik, de róhatósága is érdekes.

- Mit jelent ez, uram? Mindig tiszteltem a kabarok bölcsességét, de ezt nem nagyon értem.

- A felkelő Nap Atyácska este lekushad – vetette közbe Tipeg, aki szeretett mindig beleugatni a dolgaimba. Hagytam. - A Hold elfogy, meghízik, majd megint elfogy. Ha ezt mindig fölrovod a jurta köldökére, méghozzá föníciai módon, megtudod, hogy hol jársz.

- És akkor most hol járok? - kérdezte Tas tágra meredt szemekkel, s úgy nézett Tipegre meg rám, mint kazár borjú Sarkel új kapujára.

- Előre szaladtál, fiam – feleltem halkan. - Neked most nem itt kéne lenned. Ahogy a dulibok meg a kirivicsek mondanák: csak később osztanak neked lapot. Hogy itt vagy, azzal csak azt igazolod, hogy te magad vagy a rejtély. De miután egy árva mukkot sem értesz az egészből – nem várom el tőled -, népünk ősi szokása szerint térjünk a trágyára.

Ezt már jól értette. Lekuporodott velünk egy hegyizergék által itt felejtett szarkupac mellé. Ott számolt be arról, hogy a Tarjánok hajtóvadászatot indítottak ellenünk. Ő csak azért vett részt olyan ájtatosan a csurgatáson, mert nem mert ellentmondani. Kényszer hatása alatt cselekedett. Bizonyítani tudja, hogy ki akartak hagyni, látta Álmosnál a vésetet, nem nyolc, hanem csak hét lyukat vájtak rajta. Eszük ágában sem volt a kabarokkal közösködni. Szolgaságra szántak, eladni való baromnak tekintenek minket. Végül, hogy jó szándékát igazolja, adna egy botot, az van ráírva varégul, hogy Szlavica.

- Őt keressétek, szép és nagydarab, menyétmellű asszony a ruszoknál. Amikor megmutatjátok neki ezt a jelet, szavamra, bújtatni fog benneteket. Amíg a vihar elül, s Álmos héjái itt köröznek a környékben, ne mutatkozzatok, mert az a parancs, hogy a beletekkel kell földíszíteni a hetumoger sátrat. Hová csak előzetes engedéllyel lehet bejutni. Annak, aki velük van.

Eddigi rovások:

első

második

harmadik

4.

az ötlet innen van

Sándor Klára: Múlt idők története itt

Puci titkos naplója (ez önreklám, de tudnod kell, kivel van dolgod)

Negyedik rovás

„…hogy azokat a fejedelmi személyeket, kik Álmost szabad akaratukból választották urukká, se maguk, se fiaikat sohase rekesszék ki a vezér tanácsából és az ország tisztjéből…”

Szerda volt, Kartal és Dzsila napja. Ilyenkor nem szabad harcolni, tiltja a kündü, a kagán is csóválja a fejét, ha valaki lóhátra ül. Tühtüm szólt, mikor a nap felhág az ég tetejére, legyek a Talpas (azazhogy Álmos) sátra előtt, szerződni fogunk, vigyem a pengét, de Tipeget hagyjam otthon, nem lesz tanú, évezredekre eldől a sorsunk, csak mi tudhatunk róla.

Jól van, baszki, mondom ennek a felkapaszkodott lúdgégének, ott leszek. Mégiscsak én volnék a Gyalog nemzetség feje vagy mi a szösz.

Tipeg húzta a lóbőrt, mikor jurtámból elosontam. A Tarján-kályhát – melyet egy ellen-megyertől kaptam titkos ajándékként – megraktam mókusszarral, mert itt, a hegyek közt olyan hideg volt, hogy a darvak is lehullottak az égről.

Arra a helyre mentem, hol a sarjadó fű kezdett a sok toporgástól teljesen kikopni. Ott állt Álmos sátra, mellette a Levedié, akit jól ismertem kölyökkorom óta. Ő mentett ki Sarkelben egy harcos öleléséből. Nagyon kemény helyzet volt, szorítottam a gatyaszárát rendesen. - Fuss, ahogy a lábad bírja – súgta akkor az öreg a fülembe, akinek fenséges tökét nagyon megszorongatták a kazár halljakendek.

Asszonyt kínáltak neki, vigye haza, duruzsoljon vele, papabandizzon kedvére. Hozzá annyi prémet adtak, hogy hatvan ló hátára se fért volna föl. De az öreg ravasz volt, mint a róka, mely a Meotisz partján les a kétágúra. S azt mondta, nem fogadhatja el az ajándékot, noha egy kis bandizás még hatvan fölött is jól esne neki. Mi ez a húzódás, hallod-e? - gerjedt haragra a Főkend, s üvöltött: delegálja Levedi tanyájára kedvenc hadvezérét. Aki nem más, mint a bandzsa, ki engem ölelgetni akart!

Megúsztam aztán a dolgot, a gatyás peckelő Sarkelben maradt, nem üldözött tovább. Jött helyette sok más leső és fülelő nyomoronc. Mind azon volt, hogy az öreg s vele a Megyerek dirigáljanak.

A sátor előtt gyanús fickók álldogáltak. Egyik kérdi, ki vagyok. Mondom, Gyalog, víájpí, Tühtüm hívott. Belöktek aztán, úgy, hogy pofámról lehorzsolódott a bőnyeg.

- Mi volt a jurtában, uram, monda - noszogatott Tipeg, amint halálra vált arccal visszatértem.

- Szörnyű kép tárult elém, hallod-e. Hirtelen azt se tudtam, mi van velem. Középütt álltak, damaszka pengéjük véresen csillogott, s egy órjás agyagtál fölé meredtek mindahányan. Oldalt látom Levedit, vinnyog és összefossa magát. Össze van kötve a keze pokrócrojtokkal, szája egy brokátcsücsökkel betömve.

- Tarjan szelleme izent nekem – dörrent a Kütyü, s hatalmas talpával akkorát toppantott, hogy ráhágott Huba tyúkszemére. Ez fölvonyított, s megmetszette karját. Éreztem, hogy kiszalad a lábam alól a talaj, s elvágódom a lucskos földön. Nem bírom a vért. Szerintem tudták a rohadékok. Sorra vagdalóztak. Röhögtek azon, hogy öklendezem.

- Nem is hallottál semmit, jóuram?

- Dehogyisnem. A sunyiképű Ond fölém állt és belém rúgott. „Ez csak egy koszos kabar!”, hörögte, s rohant vissza a kübli fölé, hogy mutassa, mit megtesz a Tarjánokért. Akikre eddig kígyót-békát kiabált. Az is tőle van, hogy minden tarján bevizelős. Hogy a török, tatár bánat vinné a rossebbe! Mikor éledeztem, kezdtem megérteni mindent. Ezek ott Levedit - nem is tudom, érted-e, tanulatlan ösztönállat, hallgass róla, ha kedves az életed - megpuccsolták.

- Az meg mi az, Gyalog úr?

- Az öreget lefogták, a megyereket meg, akik mögötte lettek volna, elküldték, hogy lődözzenek az ünőre. Merthogy kell az agancs papabandi őrleménynek.

- Jó, jó, de ott voltak a kazár fogdmegek. Levedivel jöttek, hozták a csajt. Hogy engedhették?

- Megvették őket hódprémmel. Végignézték, amint Álmos meg a tarjánisták csurgatják a vért, s handabandáznak. Elvárták, hogy nyakig véresen tegyen mindegyik hűségesküt. Az Egynek. Amit a kagán akart.

- De nem úgy, hogy a tarjánok adják az Egyet! Hogy tűrhetted, uram?

- Hogy tűrhettem, hogy tűrhettem! Ott fekszem a taknyomban, a kazár peckelő fölöttem illegeti magát, s kéri Álmostól, add a prémhez a kabarocskát is. Mert hogy az ilyennel, mint én, csak azt tudja képzelni - ki se merem mondni.

- Mi történt, mikor vége lett a csurgatásnak?

- Egyezség született arról, hogy Levedit ledobják a Lószikláról. Szóltak, hogy a megyerek maradhatnak, da ha valaki emlegeti az ősz fejű öregecskét, kitépik a máját. A véres banda földre hullott, csókdosta Álmos lábát. Aztán Tühtüm javaslatára elkezdett kaszabolódni. Levágtak hatot a kagán emberei közül. A fejüket zsákba tették. Elküldték Sarkelbe.

- Te hogy jöttél el, uram?

- Mikor kinyitom a szemem, Eleud áll fölém, s bűzlő szájjal ordítja, húzzam belem, nincsen kedve kabart enni. Megváltozott a világ, vigyem a hírt a ruszokhoz, úgyis tudja, velük tartok.

- De nem tetted szóvá, hogy mégiscsak dicső törzsed....

- Erre ott nekem nem volt alkalmam, fiam. Futottam, űzött csikasz voltam, úgy éreztem, gané dolog történt, bosszúmra számíthatnak. Átkozódtam, persze, szidtam őket, de ügyeltem rá, hogy meg ne hallják. Siessünk, nehogy ránk törjenek. Nincs biztonságban az életünk.

első rovás

második rovás

harmadik rovás

az ötlet innen van

Sándor Klára: Múlt idők története itt

Puci titkos naplója (ez önreklám, de tudnod kell, kivel van dolgod)

Harmadik rovás

"...hogyha valaki Álmos és a többi fejedelmi személyek utódaiból esküjök állapotát meg akarná szegni, átok alá legyen vetve mindörökké..."

A Kütyü - Leónál 'almasu - azt mondta, gyertek, Huba, gyere Gyalog, kell e Papabandi?

- Az meg mi? - meredt rám a sánta kutyám, kit a bölcsnek nevezett Leó császár is megírt az Elmélkedésekben ('az santa kutia, kinek vereres szemebogara kiguvada, így les az Gyaliogára', azaz rám).

- A papabandi gepida húsgombócleves csíkokra vágott kecsketökével. Jót lehet utána papabandizni.

- Uram, nem ugatok én, de te is szoktál papabandizni?

- Én igen. Mikor a két vizigót nősténnyel voltam, szorgalmasan dugogattam. Ezt hívják papabandinak.

- Hogy lett Talpasból Álmos?

- Mikor visszaette a fene a kazár pöcstől, kitalálta, hogy az anyja, aki a kövér Egyek mellett szeretett félrepapabandizni, és egyszer látták is, amint betolja a valagát egy longobárd tűzokádó sátrába, utána meg olyan vinnyogást, sikongatást lehetett hallani, hogy a környékben a halak ijedtükben kiugráltak a partra, a lovak meg azt hitték, farkascsorda falja a tábort. Nem ragozom - kazárul regölöm - tovább: Emse csalfa tehenként járta a tábor sátrait, amíg Egyek kaszabolni volt. Csak az nem mászta meg, ki nem ért rá. Fehér volt a mája néki, anyácska, így hívták papabandizni, ő pedig sokra tartotta a gepida töcsköléseket. Talpas meg előállt azzal, hogy az anyját meghágta a turul, mikor éppen szunnyadt. Ja. A gepida, a vizigót, a germán meg a normann madárka biztos megadta neki, az a turul, amire ő gondolt, fönn vakaródzott a sziklák közt. ha ugyan el nem menekült, mikor Emse vinnyogózott.

- A nép bevette? - kérdezte Tipeg, s reszelni kezdte a patáját egy fényes damaszka pengével, mit a kán földjén emelt el egy kancatejjel leitatott perzsa harcostól.

- A nép kétharmada simán beette. Erre mondta Álmos, hogy akkor ez azt jelenti, hogy mindenki elhiszi: az anyját a sólyom ejtette teherbe, és még meg is jósolta - ja, miközben illegetette magát -, hogy belőle nagy király lesz. Rögtön aztán, hogy kijön Levediből, már induljon is, hívja egybe a törzseket, vegye vérüket, s késztesse őket feltétlen szolgaságra.

- Ezért volt a vérsze...

- Ki ne mondd, mert fölmegy a v... karmolja a fejem az ideg! A rohadt anyjukba! Hogy hagyhattak ki engem a tetvek? Ezt még megkeserülik.

Hallgatni kezdtünk, Tipeg bealudt, s úgy horkolt, hogy a jurta oldala majd kidőlt. Én is lehevertem, s fölidéztem magamban a szörnyű napot. Azt az elátkozott napot, mikor a mogi eri tetvek - saját büszke fajtám! - úgy intézte, hogy Gyalog nemzetségünk ne képviselhesse magát általam a csurgatásban. Átkozott legyen a vér, melybe az enyém nem keveredhetett!

Szerda volt, Kartal és Dzsila napja. Ilyenkor nem szabad harcolni, tiltja a kündü, a kagán is csóválja a fejét, ha valaki lóhátra ül. Tühtüm szólt, hogy mikor a nap felhág az ég tetejére, legyek a Talpas (azazhogy Álmos) sátra előtt, szerződni fogunk, vigyem a pengémet, de Tipeget hagyjam otthon, nem lesz tanú, évezredekre eldől a sorsunk, csak mi tudhatunk róla.

Jól van, baszki, mondom ennek a felkapaszkodott lúdgégének, ott leszek. Mégiscsak én volnék a Gyalog nemzetség feje vagy mi a szösz.

első rovás

második rovás

az ötlet innen van

Puci titkos naplója (ez önreklám, de tudnod kell, kivel van dolgod)

Második rovás

"...hogyha utódaik közül valaki hűtelen lenne a vezér személye iránt, a vétkesnek vérét ontsák..."

Két hete történt, hogy Álmos, Tarján löttyedt öregje összeterelt bennünket. Jött gyülevész hadával ő maga, ide rendelte erre az etelközi baromnak való helyre, víz és vadnélküli sziklák közé Jenőből Eleudot, Kérből Ondot, a Kesziből ideszemtelenkedő Kondot, akiről az a hír járja, hogy a kazároknál valamivel jobban érezte magát, közénk csak lesni és fülelni jött. Tas Kentuckyból, azaz Nyékből jött, a nyálát folyató Huba Megyerből, Tuhtum meg valami Kurt Gyarmathy nevű isten háta mögötti helyről.
Engem Álmos egyik csicskája ébresztett egy szép reggelen, amikor is két vizigót szűzzel seggrepacsiztunk - hinnye, azt a magolást nem felejtem, amíg élek.
- De mit mondtak, Gyalog úr, hová és miért kell loholnod? - kérdezte hű táltosom, ez a fránya Tipeg.
- A szarkeverés Levediben kezdődött, de akkor még rend volt. Ott még nem volt szükség ilyen, nem is tudom, honnan szedték: fővezérre. Álmost különben azelőtt nem is így hívták.
- Hanem hogy?
- Megsúgom neked, Tipeg, de jól vigyázz, ha valahol elkottyantod magad, nyílvesszőkkel hasogatják ki a beled. Így büntetik azt, aki az arkont vagy a dzsilát elárulja.
- Sírig tartom a pofám, jóuram - felelte a sánta kutya, s kérésemre hátrébb állt hat arasznyit, mert bűze oly erős volt, hogy azt a magamfajta kemény hun ivadékok sem tudták volna elviselni.
- Úgy bűzlesz, mint a turul bele, mikor kitették a sziklára, hogy dudát nyomjanak belőle.
- Bűzlök, uram, de így legalább ezer vitéz közt is rám ismersz. Csak belészimatolsz fennséges orroddal a levegőégbe...
- Ne pofázz, én ugatok! Az van, hogy Álmos, akit Talpas Kütyünek csúfolt mindenik ellentörzs, így az enyém is, kik az Udmurt mellől gyalog indultunk vándorolni, ezért lettünk Gyalog...
- Gyalog, uram, annyi versztát egyfolytába?
- Nem egyfolytába, állat, mentünk, mentünk, oszt megálltunk halat enni. Üvöltöztük a víz partján, hogy uszika hala vizben.
- Ez mit jelent, jó uram? Még sose hallottam. Amúgy is kalevalás akcentussal mondtad.
- Hogy mondanám, mikor kalevalán szól? Mit pofázol bele abba, mit elkezdek? Sose tudom befejezni, mindig beleugatsz. Miért nem fogod már be a lepénylesődet egyszer? Álmosra vagy kiváncsi, nem?
- Csönd lesz, uram, megígérem. Hallga.   
- Szóval Talpas Kütyü volt a neve, mert akkora lába volt, mint a csámpás medvének.
- Milyen medvének, uram? Jegesnek vagy...
- Nem mindegy?
- Jó, rendben van. Egy közepes udmurt barnamedvét képzelek magam elé. Oszt jó napot... Hogy lett belőle Álmos?
- Fölvett név. Ismertem az apját, nagy marha talpas volt az is, örökké zabált, mindig folyt a szarvasháj a képén. Úgy hívták vizigótul, hogy Zabela. Mogi eri nyelven: Egyek. Tájszólásban: Ügyek. Innen származik az, ha valamit el akarnánk intézni, de sose sikerül. Na, de hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem...
- Tájszólásban: ültsem...
- Kuss legyen má', hogy tosszon meg téged a gepida kecske! Mikor a mogi eri transzport Levediből kitántorgott, s Etil Kuzu fele vette az irányt, a Talpas Kütyü összeszűrte a lét a sunyi kazár fejedelemmel, aki azt mondta neki, minek a sok vezér, amikor jobb az egy. És hogy legyen ő az egy.
- Miért jobb az egy, mint a nemegy?
- Ha egy van, akkor csak egynek köll a seggit nyalni. Pont így mondta a kazár a Kütyünek. Ez meg a homlokára csapott, de nem a kazáréra, bár az jobb lett volna, nyugodtan kettéhasíthatta volna, ahhoz persze nem volt mersze. És azt mondta, gyertek, Huba, gyere Gyalog, kell-e Papabandi?

folyt. köv.

az első rovás itt van

Az ötlet, melyből a hosszabb opusz izmosodni kezd, innen ered: A nyolcadik magyar vezér (történelem érettségi)

Korábbi nolblogos szövegek, melyekből a szerző beteges gondolkodása megismerhető: Puci titkos naplója 1-111.

Első rovás

Egy vezért választottak Álmos személyében, s a hét vezér "saját véröket pogány szokás szerint egy edénybe bocsátva' fogadott neki hűséget.

Mekkora marha voltam, mikor elindultam - mondta Tipeg, majd bajuszáról a zsírt rákente egy szír lepényre, s teli pofával zabált. Úgy eszik, mint a vett malac - morogtam magamban, s azon tűnődtem, hogyan lehetne szert tenni annyi dukátra, hogy föl tudjak fogadni egy vizigótot, vinne tovább erről a tetves helyről.

- Hol is vagyunk mi most pontosan, mondanád?  - szögeztem első és egyetlen szolgámnak, a Tipeg névre hallgató sámánnak. Ami persze erősen kétséges, nevezném inkább egyszerű szélhámosnak, akinek germán vér is folyik az ereiben.

- Etil kuzu - mondta a sánta kutya, és elkezdett gyalázkodni: ilyen redvás, lepukkant vidékre hívott bennünket a barom Tuhtum, száradt volna le a keze, amikor összecsődítette a vezérféléket.

- Kond nem is vezér, vette a bőrt három ló meghangyásodott bőréért - átkozódott Tipeg -, láttam, amint mutogatja. - Azért vette, hogy jó pénzért továbbadja egy málé alemannak.

- Te vajon mit érhetsz, Tipeg?
- Mit adnának értem, jóuram?
- Egy kecskét legalább.
- Mire mennél vele, drága vezér?
- Hátára másznék, ősi szokás szerint.
- Tudd, hogy Álmos betiltotta.
- Mit? A kecskézést?
- Elkapták Ondot mászás közben. De ez még a csurgatás előtt volt.

Itt elszakadt nálam a cérna. Lekaptam a jurta faláról a perzsa bivalytülköt, s hozzávágtam, csak úgy zörgött.

- A csurgatást ne merd előttem említeni! Tudod, hogy kibabráltak velem.
- De uram, mit mondjak helyette? Csak nem akarsz életed végéig amiatt idegeskedni, hogy kihagytak...

- Ki ne merd mondani, mert vizigót szokás szerint csomót kötök a töködre, hogy Ré isten, a mi istenünk rohasztaná rád az eget, a varjak csipkedjék ki a májadat. Tényleg, van még neked májad? A sok benyakalt kancatejre gondolok.

Elkezdtem kínomban röhögni, s egy pillanatra el is felejtettem, hogy valójában miféle ármány áldozata vagyok...

Folyt. köv.

Az ötlet, melyből a hosszabb opusz izmosodni kezd, innen van: A nyolcadik magyar vezér (történelem érettségi)

Korábbi nolblogos olvasmány: Puci titkos naplója 1-111.

A történelmi háttér itt világosodik legjobban